Most már becsületes télközeli élmények a hajnalok. (Volt idő, amikor hajnalban jártam úszni.) Zúzmarás minden és kezd olyan lenni kinn a hőmérséklet, amilyennek szeretem. Télen az emberek kevesebbet beszélnek és kevesebbet nevetnek. Az utcán is ritkábban látni mosolygós járókelőket. Mert fáznak?
Az utcában egészen biztos, hogy én vagyok a legkésőbben fekvő lakó. Mindenütt már sötétség van, minden ablakban, amikor én oltom a lámpámat. Olyan, mintha egyedül laknék a környéken. Néha egy kicsit elfog az az univerzális érzés, hogy én vagyok az álomporszóró, aki álomba ringatta az utcát. Finomat csukom be az ablakot és lábujjhegyen megyek föl a létrán az ágyba, nehogy valaki felébredjen. Kicsit olyan, mint amikor anya ment ki a gyerekszobából villanyoltás után. Csak nehogy jó-éjt-puszit kelljen adni nekik egy szép napon... Vagyunk vagy 150-en összesen a palotában! Ha mindenkit csak egyszer puszilnék meg és betakarnám pirkadatra érnék újra haza. Vagy nem! A sarkon lakó beszarábiai nőhöz nem mennék be. Őt nem szeretem! Boszorkány.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése