Egy csudajó falu

Az ember olyan jól elvan a város központjában, egy billentyűzet és 5 könyv mögött, hogy csoda!

Hétvégén rendszerint pihenni járunk. Vagy dolgozni, segíteni, ahol kell. Szerettem volna diót verni, tengerit szedni vagy szüretelni az elmúlt hétvégén. Valahogy az az érzésem, hogy azt könnyű csinálni. Ehelyett mást csináltam. De az keményen ám. Most egyáltalán nem élvezet a billentyűzetet nézni, s leütni még annyire sem, izomláza van a kisujjamnak is.

Jobbágytelke egy kicsit világ vége. Semmi sem változik. Igazán kitartó emberek laknak ott. Dolgoznak. De nem úgy, mint mi! Dolgoznak úgy, hogy az ő munkájuk tényleg nemesít. Egyetlen nap tartanak szünetet (mint a Jóisten), vasárnap. 11 órakor vasárnap a falut ki lehetne üríteni, mindenki misén van. Egyébként meg folyik az élet: szüretelnek most éppen, krumplit szednek, diót vernek és kukoricát szednek. Minden valamire való marha, fogatot von maga után. Tudniillik Jobbágytelkén nem igen van lovasszekér. Ott a marha húzza a szekeret, jó komótosan, nyugodtan szokása szerint nem sieti el a tevékenységeket. Jövésmenés van az utcán, a mezőn, az itatónál csak sorban állva lehet itatni. Este a korcsoma is nyit, de csak 5kor! Az igényekhez igazítják az órarendet. De hát miért is lenne nyitva. Úgysem tér oda be senki délben...

A mi udvarunkon csönd van. Igazából lehangoló, bármennyire is szép a fű. Egykor, mindenféle állat lakott nálunk. És ha kicsiborjú vagy csirke vagy bari született vagy malacka, azt nekünk nagyapánk rendszerint behozta a házba reggel, hogy lássuk és örüljünk neki.

Voltak ott, lovak, tehenek, ugribugri bárányok, malcakák, tyúkok és nem tudom még micsodák....mindig sok ember dolgozott az udvaron és sohasem nőtt oda fű. A fű az udvaron Jobbágytelkén szegénységet jelent. Reggel, mire mi ébredtünk kinn már minden állat reggelizett. Zaj volt, jövésmenés, munka. Volt egy napszámosuk vagy inasuk nagyapáméknak, akibe szerelmes is voltam 7 évesen. (Azóta kiszerelmesedtem belőle, s most Magyarországon nyári szezonmunkás...Többre vitte kinn.) Szóval, erről az Árpiról mindig azt gondoltam, hogy ő egy hős. Legtöbbször az istálló és a ganédomb között lehetett látni, villával meg talicskával, amint az elhasznált almot dobta ki, hogy új fekvőhelyet tudjon a lovaknak meg a marháknak előkészíteni. Nálunk megszünt minden. Maradt a ház és az udvar, az egyre romló állapotú melléképületek, az elhanyagolt szőlősök, veteményesek és kaszálók. Szeretnék valami varázslattal újrakezdeni mindent. De nem lehet.

Van ott a faluban egy öregasszony. Nagyon öreg, szegény már akkor is öregnéni az én emlékeimben, amikor én még gyerek voltam...Mikor látom szeretnék vele egyidős lenni, ha csak egy pillanatra is. Mindenhez ért és nagyon sok emléke van.

Nekem is gyűlnek az éveim és az emlékeim. Mikor beszél olyan jó érzés fog el, jó arra gondolni, hogy én is benne vagyok az emlékeiben.